Volt egyszer egy szőttes,
amit nem csak készítettek.
Hanem tovább is adtak.
Kézről kézre.
Nem sietve.
Nem mérve.
Csak amikor eljött az ideje.
A szálak egymásba kapaszkodtak.
Tökéletlenül.
De megtartották egymást.
Ahogy a kezek is,
amik között megfordult.
Sosem maradt ugyanott.
És mégsem veszett el.
Amikor belekerült valami,
nem csak helyet adott neki.
Hanem vitt is belőle tovább.
Nem mindent.
Csak annyit,
amennyit lehetett.
Volt, aki csak egy kis zsákot látott.
Anyagot.
Színt.
Formát.
És volt, aki megérezte,
hogy ami egyszer benne volt,
nem ugyanúgy van jelen többé.
Mintha egy kicsit könnyebb lenne.
És mégis több.
Láthatatlanul.
Kimondatlanul.
Ahogy valami oldódik,
anélkül, hogy eltűnne.
—
Van, ami nem attól érték,
hogy megőrzi, ami belekerül.
Hanem attól,
hogy másként adja tovább.