Sokáig senki sem tudta, pontosan micsoda.
De őt ez egyáltalán nem zavarta.
Másokat annál inkább.
– Száznyolc szemed van – mondta egyszer A Szentély Őrzője. – Ez jelent valamit.
– Tudom – felelte.
– Akkor miért vagy feltekerve?
A Játékos Beavatott lenézett magára.
– Mert így kényelmes.
A Szentély Őrzője egy darabig hallgatott.
– És miért van rajtad bojt?
– Mert szép.
– És azok a színek?
– Azok is.
– És miért vagy karkötő?
A Játékos Beavatott ezen már elgondolkodott.
– Én karkötő vagyok?
Így kezdődött.
A kérdés hamar körbejárt.
A Civil Szerzetes szerint ékszernek mindenképpen ékszer volt.
Ebben neki volt némi tapasztalata.
Ő maga is megtanulta már, hogyan lehet a hétköznapokban úgy jelen lenni, hogy közben az ember – vagy történetesen egy mala – ne felejtse el, honnan érkezett.
A Szentély Őrzője azonban továbbra is gyanakodva nézte a száznyolc szemet.
A Csendes Szolgáló nem szólt semmit.
Ő általában akkor sem szólt, amikor mindenki más beszélt.
A Játékos Beavatott viszont beszélt helyette is.
Mesélt arról, milyen jó a csuklón körbefordulni.
Hogy milyen érdekes, amikor a kezdet és a vég nem akar mindenáron találkozni.
Hogy van, aki megszámolja a szemeit, van, aki végigsimít rajtuk, és van, aki egyszerűen csak felveszi reggel, mert aznap éppen jólesik.
Mesélt a kerek gyöngyökről, amelyek könnyedén gördülnek tovább.
A kockákról is, amelyek kicsit döcögősebben haladnak.
– De azok is haladnak – tette hozzá.
Aztán beszélt a bojtokról, a lótuszokról, az OM-ról, a fáról, a hematitról, a színekről, a csendről, az erdőről, a felhőkről és még valamiről, ami csak azért jutott eszébe, mert közben meglátott egy porszemet a napsugárban.
A Szentély Őrzője végül félbeszakította.
– Te mindig ennyit beszélsz?
– Nem – mondta A Játékos Beavatott.
– Néha sokkal többet.
Csend lett.
A Civil Szerzetes elfordult, hogy ne lássák rajta, hogy mosolyog.
Pedig a kérdés továbbra sem oldódott meg.
Mert idővel még különösebb dolgok történtek.
Megjelent egy újabb Játékos Beavatott, aki nem volt színes.
Aztán egy másik, akinek nem volt bojtja.
Aztán sorban jöttek a többiek.
Az egyik világos volt, mint a derengés.
A másik sötét, mint a föld mélyén pihenő gyökerek.
Volt, amelyik száznyolc szemet hordott, volt, amelyik ötvennégyet, és megérkezett egy különc huszonhét szemes is.
Ekkor már végképp senki sem tudta, hogyan kellene kinéznie egy Játékos Beavatottnak.
Ez pedig lassan kezdett problémává válni.
Összehívták hát a tárgyakat.
– Kell lennie valaminek, ami eldönti, melyik az igazi – mondta valaki.
Megvizsgálták a szemek számát.
Nem segített.
Megvizsgálták a gyöngyöket.
Az sem.
A bojtokat, a charmokat, a színeket, az anyagokat és a méreteket.
Semmi.
Végül a sarokból megszólalt A Csendes Szolgáló.
– Miért kell eldönteni?
Erre senkinek nem volt jó válasza.
A Játékos Beavatott viszont felderült.
– Ugye?
És már mondta is tovább.
Hogy szerinte a rend nem attól rend, hogy mindenki egyforma benne.
Hogy ugyanazt a száznyolc lépést meg lehet tenni egy hosszú úton, de akár körbe-körbe is.
Hogy van, aki csendben talál oda.
Van, aki énekelve.
Van, aki pontosan tudja, merre tart.
Más pedig csak egyszer arra lesz figyelmes, hogy megérkezett.
– De akkor melyik a helyes út? – kérdezte valaki.
A Játékos Beavatott most meglepő módon nem válaszolt rögtön.
Egy pillanatig egészen komolynak látszott.
– Amelyiken kapcsolatban maradsz azzal, amiért elindultál.
Aztán megrázta a bojtját.
– Szerintem.
És már mosolygott is.
A Szentély Őrzője sokáig nézte.
Talán akkor értette meg először, hogy a különös, feltekert szerzet nem azért játszik a hagyománnyal, mert nem tiszteli.
Hanem azért, mert otthon van benne.
Annyira otthon, hogy nem fél attól, ha valaki másképpen járja ugyanazt az utat.
Azóta sem sikerült pontosan meghatározni, mi a NyugiCuki.
Ékszer?
Talán.
Fókuszeszköz?
Az is lehet.
Mala?
Van, aki annak használja.
Más pedig egyszerűen csak szereti.
A Játékos Beavatott mindegyikkel elégedett.
Ha pedig megkérdezik tőle, melyik az igazi arca, állítólag végignéz a sokféle társán –
a színesen, a barnán, a kereken, a kockán,
a száznyolc, ötvennégy és huszonhét szemen –,
és azt mondja:
– Ez.
– Melyik?
– Hát ez.
És mutat mindegyikre.