Volt egyszer egy kör,
ami teljes volt.
Minden szeme a helyén.
A rendje is megvolt.
Csak nem úgy,
ahogy sokan várták volna.
Napközben a csuklón pihent.
Mozgott a kézzel.
Érintette a világot.
Felületek,
mozdulatok,
apró koccanások.
Olyankor csak egy ékszer volt.
Színes.
Könnyű.
Ismerős.
És voltak pillanatok,
amikor a kéz megállt.
A külvilág elcsendesedett.
A szemek mozdultak.
Egyesével.
Lassan.
Mintha számolnának valamit,
amit nem kell kimondani.
Volt, aki ezt sosem vette észre.
Csak a színeket látta.
A bojtot.
A formát.
És volt, aki megérezte,
hogy ez nem csak dísz.
Hanem valami,
ami átbillen.
Két állapot között.
Nem kér figyelmet.
Nem magyaráz.
Nem mondja meg, mire való.
Csak ott van.
A csuklón.
Egy mozdulatban.
Egy lehetőségként.
És néha elég ennyi.
—
Van, ami nem azért marad észrevétlen,
mert kevesebb.
Hanem mert csendben várja,
hogy valaki megálljon vele egy pillanatra.