Már nem emlékezett, mikor kezdődött.
Csak azt tudta, hogy a gondolat újra és újra visszatért.
Halkan.
Kitartóan.
És már nem tudott nem foglalkozni vele.

Egy este végül megállt.

– Elég volt.

A Telihold fénye ezüstösen borította be az erdőt.
A levegőben valami régi, ismerős rezgés vibrált — mintha a világ egy pillanatra megállt volna, hogy meghallgassa a csendet.

A tisztás közepén egy kapu rajzolódott ki.
Nem fából volt, nem kőből, és nem is látta mindenki.
Csak az, aki már nem tudta tovább figyelmen kívül hagyni azt az érzést, hogy valami változni szeretne az életében.

A kapu előtt egy alak állt.
Nem fényből volt, nem árnyékból — hanem mindkettőből.
Ő volt az, aki nem választotta szét a világot jóra és rosszra, fényre és sötétségre.

A kapu túloldalán egy másik alak állt.
Nem tudni, fiatal-e vagy idős.
Férfi vagy nő.
És talán ez most nem is fontos.

A szeme azonban mindent elárult.
A tekintetében ott vibrált két kérdés:

Miért nem érzem jól magam?
Miért nem boldogulok?

A kapu lassan megnyílt.
A két alak egymásra nézett.
És az út megmutatta magát.